"A kis Seress"

Steven Spielberg nálunk is bemutatott, tíz Oscar-díjat nyert filmjében, a Schindler listájában egyszer csak felcsendül egy réges-régi, mégis, nekünk oly jól ismert dallam, a Szomorú vasárnap. Istenem, mekkora sláger volt, legendák övezik azóta is, hiszen magyar sanzon ehhez fogható világsikert se elõtte, se azóta nem aratott.

Jávor László, a kõnyomatos, budapesti 8 Órai Újság rendõri riportere, ez a huszonhat éves, búvalbélelt, reménytelen fickó, 1933 tavaszán halálosan szerelmese volt - valaki más menyasszonyába. Utolsó titkos randevújukon kijelentette: kedvese mostanától számára megszûnik létezni. Engedje meg , kérte, hogy az arcáról - emlékbe - halotti maszkot készítsen, és gipszbe öntse puha, cicababa kacsóját, mellyel oly édes-bársonyosan tudott simogatni.

Ha hihetünk a legendának - és miért ne hihetnénk? -, akkor e szerelmi kegytárgyak ihlették Jávor urat Szomorú Vasárnap címû hirhedt verse megirására. (Másik, jóval prózaibb verzió szerint egy átlumpolt szombat éjszaka után arra ébredt: nincs egy huncut vasa sem.)

Mindenesetre elkészült a mû, megzenésítették, és már novemberben Szomorú Vasárnap-lázban égett az ország. Egy józsefvárosi étteremben a vendég revolverrel fenyegette a primást; fõbe lövi magát, ha nem huzza el azonnal ezt a nótát, majd a mágikus erejû daltól megenyhülve, az asztalra borulva mesélte el bánatát.

Polgári szalonok tisztességes asszonyai a gramofonból búgó, halálos szomorúság miatt zsebkendöyikbe ontották könnyet. A mindenes kis cselédek meg a rádió melett zokogtak "eccájgpucolás" közben.

Ráadásul szabályos öngyilkossági õrület tört ki. Úgy kezdõdött, hogy Kis Eszter lúgkövet ivott, de elõbb gondosan párnájára helyezte a Szomorú Vasárnap kottáját. Ez a dal lett a végzete a szegény, vidéki fõszolgabirónak; érzékeny szive utolsó dobbant a sanzon hallatán, továbbá Ledig László, huszonhárom banktisztviselõnek, aki ugyancsak vasárnap egy taxi ülésén sziven lõtte magát, miután az éjszaka az ominózus nóta mellet sírva vigadott.

Goethe Wertherje óta senki nem tudta így divatba hozni az öngyilkosság egész Európában. Nem csoda, ha Jávor úr - a fejleményektõl némiképp megneszülve - így nyilatkozott a Pesti Napló tudósítójának a halálos sikerrõl: "Most úgy el vagyok jegyezve vele, mint sirásó a lapáttal." És ez a morbid hasonlattal bizony telibe talált! Mert a Szomorú vasárnaphoz csupa gyászos fogalom társult; veronál, luminál, szívroham, kötél. Ugyan ki ne ismerné még ma is, hatvan év múltán ezt a giccsgyanús dalocskát?

Elég az hozzá, hogy a sanzont pár éven belül huszonnyolc nyelvre lefordították, kották és gramofonlemezek milliói öntették a piacot, visszahangozták a halálos hangulatot Kinától Fekete-Áfrikáig...

In Steven Spielberg's 10-Oscars-award movie "Schindler's List", also shown in our country, there was heard only once, for some moments, a for us nonetheless so well-known tune from long, long ago: "Gloomy Sunday". Oh Lord, what a hit! A lot of stories have grown around it since then, given that there was never again a Hungarian song to score a comparable worldwide success, neither before nor after it.

It was in springtime 1933 that the police reporter of Budapest lithographic "Eight-o'clock Morning News", László Jávor, a twenty-six year old fellow, all filled with sorrow and dispair, was deadly fallen in love - to somebody else's wife. At their last furtive date he was to learn that, from now on, his loved one shall disappear out of his life. So he asked her being allowed to take a death mask from her face - as an item of remembrance - and to make a plaster cast of her soft, kitten-paw-like little hands, which so tenderly "velvet-sweet" would have caressed him.

If we can believe that legend - and why shouldn't we? -, Mr. Jávor was inspired by these objects of love and favour to write the infamous verses with the title "Gloomy Sunday". (Another, much more prosaic version tells that he woke up after a saturday night of booze having no penny left to bless himself with.)

In any case, the work was finished, set to music, and already in November the whole country was burning in "Gloomy Sunday" fever. In a restaurant in Józsefváros district, the "primás" (band leader) was threatened by a guest with shooting himself with his revolver, if he didn't play this melody, then, calmed down by the song's magic power, hanging over the table he would talk about his grief.

In middle-class parlors, respectable ladies would wetten their handkerchiefs with tears given rise by the deadly sorrow emanating from scratching phonographs. Ordinary little maids would have been sobbing while cleaning the silverware next to the radio.

To top it all, a regular suicide madness broke out. It began with Esther Kish who was drinking suds, but before doing this, she carefully put "Gloomy Sunday's" music on her pillow. This song became a poor provincial chief district judge's fate, whose sensitive heart did its last beat while he was listening to the chanson, moreover László Ledig's, a twenty-three year old bank employee, who, also on a sunday, sitting on a cab's back seat, shot himself through his heart, after having passed the night awake with weeping beside the infamous song.

Since Goethe's "Werther", nobody was to bring suicide into fashion again like this in whole Europe. No wonder that Mr. Jávor - fairly having gotten wind of this aftermath - commented the fatal success to the "Pesti Napló" (Pest Journal) reporter like this: "I'm now tied to it like a gravedigger to the shovel." This decadent comparison surely hit the point! Because "Gloomy Sunday" was associated with lots of funeral contents; Veronal, Luminal, heart attack, hanging rope. So, today, after sixty years having gone by, who wouldn't still remember this "kitsch-suspected" little song?

Sufficient to add that within a couple of years, the chanson was translated into twenty-eight languages, that millions of gramophone records and sheets of music were thrown on the market, echoing the fatal mood from China to Black Africa...

A sikér minden képzeletet felülmúlt. Ehhez persze kelett valami és valaki nevezetesen: a zseniális, botcsinálta zeneszerzõ.

Seress Rezsõ, a hetedik kerületbõl, az õ szívet tépõ dallamával, melyet a sors kegyébõl olyan nagyágyúk tettek világhírûvé, mint Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson meg Ray Charles, hogy csak pár nevet említsünk. A következõ évtizedekben aztán a "legek" szinte kötelességükben éreztük a Gloomy Sunday-t, Szomorú vasárnapot repertoárjukra tûzni, persze tutira mentek.

Ki volt hát ez a Seress Rezsõ, aki a harmincas évek hangulatát, baljós életérzését így telibe találta? Nos, a "kis Seress" - alias Spitzer Rudi - a maga százötvenvalahány centijével, ha leült a Kulacsban, vagy késõbb a Kispipában a pianinóhoz, valósággal eltûnt a hangszer mögött. Szájában cigaretta lógott, karcos, rekedt hangon adta elõ dalait, jobb keze két ujjával, hallás után kereste ki a hangokat, mert zongorázni sohasem tanult, de a füstös, borgõzös kocsmákban, ahová élni járt - ahogy mondta -, este hattól hajnalig olyan hangulatot teremtett, hogy ország-világ csodájára járt. Ebben rejlett varázsereje. Hogy csinálta? Titok. Vendégkönyvét aláírta Toscanini, Luchino Visconti, Spencer Tracy, John Steinbeck, a walesi herceg, Louis Armstrong, Reza Pahlavi iráni sah és Benjamino Gigli. Otto Klemperer aláírása fölött ez állt: Nem muzsikus - csak zseni.

Nagy valószínûséggel annak kellett lennie, hiszen negyven évig magmaradt a zenész pályán anélkül, hogy valaha megtanult volna tisztességesen zongorázni, kottát írni, ami miatt egyébként állandóan szongorott és kisebbrendûségi érzés gyötörte. Ugyanakkor csak úgy ontotta a dalokat, melyekbõl szinte kivétel nélkül sláger lett. A barátai Füttyösnek hívták, füttyörészve komponált. Amikor elkészült, a dalt lekottáztatta, és napokon belül az összes cipõpucoló fiú meg péklegény az õ dalát dudolta - a siker legbiztosabb jeleként. Persze, a Szomorú vasárnap volt a csúcs, a fénykor.

Egyesek szerint beképzelt volt, mások szerint világéletében jó humorú, vicceket mesélõ, nagy dumáju pasas maradt. A szkorpió jegyében született, titkok lengték körül, senki se ismerte igazán . Olyan remekül alakította a kis Seresst, az egyszemélyes szórakoztató intézményt a legvadabb Rákosi korszakban is, hogy szinte senki se érdekelt, milyen civilben. Tán nem is volt fontos, Hiszen csak akkor élt, ha "az õ drága közönségének" játszhatott.

Vargabetûvel került a pályára. Kamaszfejjel egy vándorcirkusz után szökött, mert egy plakáton megpillantotta Rökk Hédi légtornásznõ igézõ bájait. És miután csodával határos módon túlélte a lezuhanást a trapézrõl, a színészettel próbálkozott. Rákosi Szidi szinitanodájában volt növendék. Kilenc évig dolgozott a városligeti Vurstliban. Itt talált egy rozzant pianínót, amin megprobálta a fejében motoszkáló dallamokat lejátszani. A kis cselédek, szabadnapos katonák, bámészkodó gyerekek hálás közönségnek bizonyultak, ovációval fogadták rögtönzéseit. 1925-ben komponálta a Még egy éjszakát, és egy csapásra híres lett. A kottája tizenhatezer példányban kelt el, rekord volt a hazai kottakiadás történetében.

1935-ben ezt írta a Gong: "Külföldön, ha egy zeneszerzõ negyedannyi slágert komponál, nagyúri módon él, hatszobás lakása, autója van, válogathat a filmszerzõdésekben. Seress Rezsõ pedig kiskocsmai zongorista, akinek esténkénti fejedelmi honoráriuma egynéhány pengõ és egy kispörköltnyi vacsora."

Elõnyös szerzõdésekkel hívták, csalogatták külföldre. Kérték: legalább a Carnegie Hallban rendezett ünnepi hangversenyen vegyen részt, hadd lássák a jenkik a Szomorú vasárnap szerzõjét. Nem ment sehová, pedig az Irving Trust banknál már akkor 370 ezer dollár szerzõhonoráriuma volt letétben, ami magyar pénzben 1 millió 460 ezer pengõt ért, és mint tudjuk, ekkoriban havi kétszáz pengõ fixszel az ember könnyen viccelt. Gondtalanul élhetett volna, híresen, gazdagon, amirõl annyit álmodozott. Ehelyett minden este, pontban hatkor a füstös, borgõzös kis cehóban odahült rozzant hangszere mögé, szórakoztatta a Kispipába melegedni betérõ utcalányokat, csóró kispolgárokat, a hozzá zarándokló világhírességeket, és mindenféle bohém népséget. Neki õk számították. És a háború után ott folytatta, ahol abbahagyta. Ekkoriban történt, hogy az amérikai bankház tisztviselõje átruccant Budapestre, közölte vele: amíg Magyarországnak háborúsjóvátételi kötelezettségei vannak, egy árva centet se utalnak át több millió dolláros vagyonából. Zárolják. És ekkoriban történt az is, hogy egy fõelvtárs Liszt, Bartók, Dohnányi mûveivel együtt indexre tette Seress Rezsõ dalait - mérhetetlenül büszke volt arra, hogy a legjobb magyar muzsikusok társaságába került. Azért tiltották be, mert az ántivilágban az imperializmus szekerét tolta... - és az ilyenekkel jobb vigyázni.

'56-ben nyitva voltak a határok, mehetett volna. Hiába kapacitálták a barátai: maradt. Néha félig tréfásan, félig komolyan elsütötte: azért nem száll repülõre, mert már akkor tériszonya van, ha a járda szélén áll. Különben is: megálmodta, az a sorsa, hogy a gépe lezuhan.

Felesége, Helénke, sokszor a fejére olvasta a múltat; õ, Pest egyik legszebbnek mondott asszonya, aki elhagyta érte jómódú ezredes férjét, mert hitt a tehetségében, mindent megtett érte, Rezsõ bezzeg arra se képes, hogy besöpörje, ami jár neki: a világhírnevet és gazdaságot. Gyáván egy ócska pianínó mögött bújik igazi sorsa elõl!

Akik nem szívelték, azt suttogták: okos gyerek ez, tudja, hogy odakint, Nyugaton ezzel a klimpírozással két perc alatt lebõgne, azért nem megy.

Igaz rettentõen feszélyezte, hogy olyan virtuóz mûvészek ültek be a sanzonjait meghallgatni, mint Cziffra György, aki a Rákosi börtöneiben töltött évek után ugyancsak éjszakai lokálokban játszott. Ha csak légbõl kapott anekdóta, akkor is gyönyörû történet, miszerint ezekre a Cziffra-látogatásokra lázas izgalommal készült. Otthon nem volt zongorája, az asztalra festett klaviatúrán egész álló nap a hármas hangzatok leütését gyakorolta. Este tökéletesen ment minden, mire így fordult barátjához: "Bocsáss meg Gyurikám, véletlen volt!"

Hogy nem ment el, annak feltehetõen ezeregy oka volt. Például: imádta Pestet, utolsó tíz évében ki se tette a lábát VII. kerületbõl. Aztán meg az, hogy komolyan gondolta: akárki elhagyhatja a hazáját - cipész, pék, bárki -, csak a költõ nem. õ annak vallotta magát, tehát az volt. Százezred dudolták dalait, a két világháború között a neve fogalom - nagybetûkkel, A SERESS. Tudta a titkot, amit kevesen, hogy a mûvésznek az emberek lelkét kell megszólítania. És tán érezte, hogy szeretik. Hogy sehol másutt értenék õt annyira, mint itt, ezek a fáradt pillangók, kifényesedett gatyájú banktisztviselõk, könnyen síró kis cselédek és szentimentális nagyságos asszonyok. Hûségesen maradt, a mienk, örökre.

Hatvankilenc évesen, az élettõl már mit se várva beteljesítette sorsát, amitõl egyébként annyira félt: kiugrott negyedik emeleti szobája ablakán. Átrepült az örökkévalóságba, ahogy harminc éve, a Szomorú vasárnap komor dallamában megüzente.

(Nagy Emõke szövege)

It's success simply exceeded all imagination. For this, of course, still something and somebody special had been required: the genial and unvoluntary music writer.

Rezsõ Seress from the 7th district and his heart-rending song, whom vagaries of fortune with one enormous blow out of the blue had made famous over the world, like Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson and Ray Charles, just to mention some names. The following decades, the worthies almost felt obliged to pin "Gloomy Sunday", "Szomorú Vasárnap", to their repertoire - of course, trying to get their place at the mammary.

Who, after all, was that Rezsõ Seress, hitting the thirties mood's bull's eye like that, its ominous experience of life? Well, "Little Seress"- alias Rudi Spitzer - with his about 1.50 meter of height, sitting down at his miniature upright in the "Kulacs", or later in the "Kispipa", probably would disappear behind his instrument. With a cigarette hanging from his lips, he performed his songs with a hoarse, scratching voice, with two fingers of his right hand, by ear, fumbling for the melody, because he never really learned to play the piano. Yet, in the smoke-filled bars, soaking in liquor fumes, where he went to live - as he used to say - every day from six o'clock in the evening till dawn, he would create such an enthusiastic atmosphere, that it was to the whole country's admiring astonishment. His magic power was hidden there. How did he do this? That's his secret. Toscanini, Luchino Visconti, Spencer Tracy, John Steinbeck, the duke of Wales, Louis Armstrong, the Iranian shah Reza Pahlevi and Benjamino Gigli made their entry in his guest book. Under Otto Klemperer's signature one could read: He is not a musician - just a genius.

With all probability he had to be one, given that he kept to the career of a musician for forty years without, at any time, studying to play the piano properly or to write music, for which, by the way, he felt depressed and was continuously tormented by a sense of inferiority. At the same time, he came up with his songs just like that, of which, almost without exception, each one became a hit. His friends would call him "Whistler", since it was whistling that he created his music. He had it written down afterwards, and within a couple of days all the shoeshine boys and bakery lads would be warbling his song - as the most reliable indication for having been successful. But, of course, "Gloomy Sunday" was the peak, the heyday.

In the opinion of some people he was arrogant, going by what others say, he had remained the good humorous, joke-telling, loudmouthed pasha all his life long. Born under the sign of scorpio, he was surrounded by mysteries, nobody would really know him. He was shaping "Little Seress", this one-man entertainment institution, in such a masterly way that in the wildest Rákosi-period nobody was interested in to what extent he was civilian. Maybe this also wasn't important, as he just lived when being able to play for "his dear audience".

He came to his career in a pretty roundabout way. Still at his awkward age, he ran away from home going with a travelling circus because being attracted by Hédi Rökk's, the trapeze artist's, hypnotic charms, when he saw her on a poster. After having miraculously survived his fall from the trapeze, he had a try at being an actor. He became a pupil of Szidi Rákosi's drama school. For nine years he was working at the funfair of Városliget. There he came across a ramshackle pianino on which, thrumming from memory, he tried to play songs. Little maids, soldiers on their day off, amazed kids were making his appreciative audience, welcoming his extemporations with enthusiastic applause. With his "Még egy éjszakát..." (Still another night...), written in 1925, he became famous from one moment to the next. The song's music was published having a print-run of sixteen thousand copies, a record in the history of national music publishing.

In 1935, the magazine "Gong" stated: "If a composer abroad is writing just 25 percent as many hits, he lives like a lord, owns a six-room apartment, a car, and can choose among motion picture contracts. Whereas Rezsõ Seress is a small pub piano player with a princely fee of a couple dollars an evening and a plain goulash dinner."

With advantageous contracts they called and tempted him to go abroad. He was asked to at least participate in the celebration of Carnegie Hall music contest in order to have the Yankees have a look at the composer of "Gloomy Sunday". He didn't go anywhere, though, at that time already, he had a 370 thousand dollar royalties deposit at Irving Trust banking house, which was 1 million 460 thousand pengõ in Hungarian currency - two hundred pengõ monthly wages being sufficient to easily make both ends meet at that time. His existence could have been carefree, living as a famous, wealthy man just like he had been dreaming of so much. Instead of which, every evening six o'clock sharp he would sit down behind his rickety instrument in a smoky little bar filled with liquor fumes in order to entertain streetwalkers stopping off at "Kispipa" for a warm-up, pinching (pinched?!) petty bourgeois, world famous visitors on their pilgrimage to see him, and all kind of folks pertaining to the bohemian world. All these were the people really counting for him. And when the war was over, he carried on where he had quit. It happened at that time that an official of the American Bank came to Budapest informing him that as long Hungaria still had to meet her obligations for WWII reparations, he wouldn't see a red ("orphaned") cent transferred from his more than one million dollars assets. They got blocked. At that time it also happened that a "top comrade" had put Rezsõ Seress's songs on the Index together with the works of Liszt, Bartók and Dohnányi - he was immeasurably proud of being included in the company of Hungary's most excellent composers. He was banned for having been the dogsbody of imperialism in the antiworld... i.e. somebody to be carefully taken an eye on.

In 1956, the borders were open, he could have gone away. Invain his friends were trying to persuade him: he stayed. Sometimes he would crack, half joking, half seriously, that he was not able to fly on an airplane because already getting dizzy standing on a curb. And particularly, because he had been dreaming - this being his fate - that his plane would crash.

Helénke (Helen), his wife, referring to the past would often reproach him with her having been considered one of the most beautiful women in Pest, who had left her husband, a well off colonel, for him, because she had believed in his abilities, had done all she could for him; and Rezsõ was not even able, indeed, to rake in what he's intitled to: a world famous name and riches. Cowardly he's hiding behind a cheap piano from what was his real fate and fortune!

Those who did not like him would whisper: this guy's quite clever, knowing that out there, in the west, he'd come to grief within a few minutes with his tinkling, that's the simple reason why he didn't go.

Infact, he felt horribly uncomfortable with such brilliant artists like György Cziffra dropping by to sit and listen to his chansons. Cziffra, after having spent years in Rákosi prisons, like him also was playing in night bars. If this anecdote is just made up, it's nevertheless a nice story, that Seress would prepare himself with feverish nervousness for those visits of Cziffra. Since not having a piano at his home, he would practise the chord strokes for a whole day on a keyboard painted on his table. That night, everything went perfectly, so he turned to his friend saying: "Excuse, Georgie, 't was unprepared!"

For not going abroad he presumably had one thousand and one reasons. For example, he really loved Pest, for the last ten years, he did not get his foot out of his seventh district. Then also, that he seriously was of the opinion that anybody was allowed to leave his country - a shoemaker, a baker, whoever - but not a poet. He himself had confessed to be one, hence he was. Hundreds of thousands had been warbling his songs, between the two world wars his name meant something to the people - uppercase, THE SERESS. Unlike many, he knew the secret that an artist has to appeal to the people's hearts. And maybe he felt that they loved him. And, that nowhere else would he be understood as much as he was here by these tired butterflies, the bank employees in their smooth, worn-out trousers, the easily weeping little maids and sentimental middle-class ladies. Faithfully he stayed - ours, forever.

With sixty-nine years of age and nothing more expecting from life, he met his fate that, at another time, he had been so much scared of - jumping out of the window of his apartment on the fourth floor, flying over to eternity the way he had announced thirty years back in his gloomy melody of "Szomorú Vasárnap".

(Transl. by A.W. Tüting)