Arpád Tóth

---

(next)



Esti Sugárkoszorú Elöttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font sötét hajad lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szürte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ö lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetödtek, És éreztem: szivembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjaim a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!

Abendlicher Strahlenkranz Betaut lag schon der Weg vor unserm Schritt, Es stürzte durch den Park die Schattenschar, Der Abend gab dir eine Krone mit, Sein Strahlen lag auf deinem dunklen Haar. Ein blasser, zarter und auch ernster Glanz, Als ob er nicht von unserm Licht abhinge, Zu Duft und Stille filterte ihn ganz Der abendliche Wandel aller Dinge. Duft von Geheimnissen in deinem Haar, Friedliche Stille, deutlich jetzt vernommen, Wie gut, wie gut das Leben plötzlich war, Da dieses Leuchten mir ins Herz gekommen. Ich wußte nicht mehr: Warst es wirklich du, Vielleicht dein Leib des Dornbuschs Flammenwehn, In dem sich Gott wandte der Erde zu, Mir, der ihn einen Augenblick gesehn? Da stand ich lange reglos, wie gebannt, Minuten gingen und Äonen schwanden - Dann nahmst du plötzlich achtsam meine Hand, Die Lider hoben sich, und endlich fanden Sich in mir wieder Fühlen, Ahnen, Sein, Leicht wie Musik, wie ferner Sternenschimmer, Die irdische Gewißheit: Ich bin dein Für jetzt, für alle Tage und für immer.




(Übertr. v. Günter Kunert/Stephan Hermlin)



 

Az Öröm illan Az Öröm illan, ints neki, Még visszavillan szép szeme, Lágy hangja halkuló zene, S lebbennek szõke tincsei. Itt volt hát? jaj, nem is hiszem, Már oly kusza a tünde rajz. Mint visszafénylõ, kedves arc Szétrezgõ képe vad vizen Mint lázálomkép, lenge árny, Cikázó galambsziluett Lánggal égõ város felett: Füst közt vonagló gyenge szárny Egy holt csillagról árva fény, Mely milljom éve untalan Száll ájultan és hontalan A végtelen tér jég ürén. édeni pajtás, égi kéz, Feldobná szívünk a poros, Vak légbe, mint vidám, piros Labdát, de jaj, a szív nehéz. Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm, Egy szóra még, egy percre még! ó, mondd, az ég fenn ugye kék, S az élet méze nem üröm? Az Öröm illan, ints neki, Még visszabúsul szép szeme, Lágy hangja elfúló zene, S ezüstfehérek tincsei... 1919

Die Freude schwindet Die Freude schwindet, wink ihr noch. Ein Augenschimmer blinkt zurück, Die Stimme sterbende Musik, Ihr blondes Haar verflattert doch. Unglaubhaft, daß sie hier je war: Ihr sanftes Antlitz wie ein Bild, Gespiegelt von den Wassern wild Und schon zerfließend ganz und gar. Ein Fiebertraum, ein Schatten leicht, Und eine Taube überm Land, Das steht in Flammen und im Brand: Du Schwinge, die den Rauch durchstreicht. Wie Licht von einem toten Stern, Der fliegt seit unmeßbarer Zeit Durch riesige Unendlichkeit Ganz hilflos, heimatlos und fern. Gefährtin ohne Wiederkehr, Fast war das Herz in ihrer Hand Ein Ball, den sie ins Licht gesandt, Doch war's für ihre Hand zu schwer. War hier nicht Freude? Ganz gewiß: Ach, blieb sie doch, versichert' doch: Dort oben glänzt ein Himmel noch, Und Leben ist nicht Bitternis. Die Freude schwindet, wink ihr leis, Ein Augenschimmer blinkt zurück, Die Stimme sterbende Musik, Ihr Haar verflattert silberweiß. (Übertr. Günter Kunert)

(top)

---

(Homepage)|(Titles)