Menons
Klage um Diotima (Auszug)
Aber wir, zufrieden
gesellt, wie die liebenden Schwäne,
Wenn sie ruhen am See, oder, auf Wellen gewiegt,
Niedersehn in die Wasser, wo silberne Wolken sich spiegeln,
Und ätherisches Blau unter den Schiffenden wallt,
So auf Erden wandelten wir. Und drohte der Nord auch,
Er, der Liebenden Feind, klagenbereitend, und fiel
Von den Bäumen das Laub, und flog im Winde der Regen,
Ruhig lächelten wir, fühlten den eigenen Gott
Unter trautem Gespräch, in e i n e m Seelengesange,
Ganz in Frieden mit uns kindlich und freudig allein.
Aber das Haus ist öde mir nun, und sie haben mein Auge
Mir genommen, auch mich hab' ich verloren mit ihr.
Darum irr' ich umher und wohl, wie die Schatten, so muß ich
Leben, und sinnlos dünkt lange das übrige mir.
Friedrich Hölderlin
|
Menon
panasza Diotimáért
(részlet) 
Ugy éltünk
mi, akár a szerelmes hattyúk a fényben,
Csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhõk
vonulását,
míg hüvös, éteri kék fodroz a testük
alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva
az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak
a szélben az esõk,
csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
e g y dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta kihalt ma a ház, elvitték tõlem a fényt
is,
Téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan,
de nem értem,
mért kell élnem még, fénytelen, egyre
tovább.
(Radnóti Miklós fordít.)
|
